Sziasztok!
Meghoztam a várva vár fejezetet! :) Tudom, nem lett valami hosszú, de ha minden jól megy kedden jövök még egy fejezettel! :) Ezt a részt drága barátnőmnek, és egyben új bétámnak, Csillának ajánlanám! :)
Kellemes olvasást mindenkinek!
Ja, és olvassátok el az utóiratot! ;)
3. Ragyogó sötétség
A sikolyok és kiáltások lassan, de biztosan elhalkultak, a testemet kínzó fájdalom elmúlt, én pedig a tehetetlen sötétségben lebegtem tovább.
Tudtam, hogy valahol valakinek szüksége van rám, de itt, a fojtogató végtelenségben nem működött az agyam. Szörnyűbbnél szörnyűbb gondolatok és emlékek törtek be a szemem elé, és ordítani tudtam volna.
Fogalmam sem volt, mi történik velem, de annyiban biztos voltam, hogy nem a saját emlékeim gyötörnek.
Zokogva próbáltam összegömbölyödni, mikor egy alig kilencéves kisgyerek elvágott torokkal hevert előttem.
A vízió-szerű emlékek úgy ostromolták az elmémet, mintha azt akarták volna, hogy örökre beleégjen a tudatomba minden sötét kép, vérben ázott arc.
Már kezdtem elhagyni magam, és bele akartam esni a sötétségbe, mikor hirtelen vakítóan fehér fény vett körül. Nem a fejemben volt világosság, hanem a testem körül. Képtelenség volt nyitva tartanom a szemem, ezért inkább összeszorítottam.
Visszakaptam a saját gondolataimat, de nem tudtam mihez kezdeni velük. Olyan összevisszaság uralkodott bennem, hogy csak tompán érzékeltem a szilárd talajt a testem alatt.
Kérdések ezrei visszhangoztak a fejemben, amire nem tudtam a választ.
Erőt vettem magamon, hogy kinyissam a szemem, hátha a kérdéseim válaszra találnak.
Egy csodaszép, fehérhomokos tengerparton találtam magam egy erdő szélén. Káprázatosan szép volt a látvány, ahogy a ragyogó nap fénye a víz tükörsima felszínén táncolt. Rögtön megértettem, miért volt vakítóan fehér minden, mikor megérkeztem: a homok szinte szikrázott a testem körül.
Lassan felálltam, hogy jobban lássam a környezetem. A testemet súlytalannak éreztem, és mikor lepillantottam a lábamra, megdöbbenve láttam, hogy tényleg súlytalan vagyok.
Nem jártam, hanem siklottam a homokon. Csodálatos érzés volt. Úgy éreztem, akár a tengeren is járhatnék, ha kedvem tartaná.
De alig néhány lépés után egy kis faházikót pillantottam meg. Ahogy közelebb értem hozzá, kicsapódott az ajtó, és egy hosszú fehér lepedőbe bugyolált test viharzott ki rajta. Az ismeretlen megállt két vaskos fa között, és rám szegezte tekintetét.
Habozás nélkül odamentem hozzá, abban a reményben, hogy választ kapok néhány új kérdésemre.
Ekkor láttam csak, hogy a szeme fehérebb, mint a legtisztább hó, arcát derékig érő szintén hófehér haj és szakáll keretezi. Megdöbbentő látványt nyújtott. A megtestesült jóság jutott róla az eszembe.
Mikor elé értem, furcsa kényszertől vezérelve meghajoltam előtte. Nem tudtam, mi ütött belém, ezért zavartan felemeltem a fejem, és halkan, szinte suttogva megszólaltam:
- Jó napot!
- Szervusz, Lányom! - Olyan volt a hangja, mintha a sziget magjából szólna.
- Meg tudná mondani, hol vagyok? – érdeklődtem mély tisztelettel a hangomban.
- Hát még mindig nem jöttél rá? – kérdezett vissza.
- Sajnálom, de nem – feleltem elpirulva. Biztosan nagyon kézenfekvő lehet a megoldás – gondoltam.
- Igen, kedvesem. A megoldás kézenfekvő! Hisz álmodban oly sokszor jártál már itt; olyankor mindig rájöttél, hol vagy. – Válasza meghökkentett. Honnan tudja, hogy mit gondoltam az előbb? És miért mondja, hogy álmomban jártam már itt? Csak havas térségre emlékszem, és annak is legalább fél éve már!
- Emlékszel, minek hitted azt a havas térséget? – kérdezte az öreg szelíden.
- A Mennyországnak! – feleltem habozás nélkül.
- Még most sem tudod, hol vagy most? – kérdezte kedves mosollyal az arcán.
- A… Mennyországban? – kérdeztem vissza. – Akkor meghaltam? – A felismerés olyan erővel hatott rám, hogy úgy éreztem, menten összeesek.
- Igen, kedvesem a Mennyországban vagy, de nem haltál meg! Épp ellenkezőleg! Jobban élsz, mint eddig bármikor! Ha kitalálod, ki vagyok én, elmondom azt is miért vagy itt.
- Akkor maga nem lehet más, csak Isten – mondtam ki első gondolatomat, még mindig letaglózva a történtektől.
- Pontosan. Tehát, azért vagy itt… - kezdett bele, de én félbeszakítottam.
- Hogy lehet ez a hely is Mennyország és az is, ahol álmomban jártam?
- Nem változnak-e az évszakok a Földön? Ha igen, akkor miért ne történnének változások itt fent is? – felelt kérdéssel a kérdésemre töretlen mosollyal.
- Igen, elég kézenfekvő… Elnézést, folytatná? – tértem vissza ahhoz a témához, amit elkezdett.
- Hát persze! Szóval, azért vagy itt, mert különleges terveim vannak Veled!
- Miért pont velem? – szóltam közbe újfent.
- Mert sokkal okosabb és nyitottabb vagy, mint a legtöbb ember. Ebben az ügyben pedig, a nyitottság az egyik legfontosabb tényező!
- Értem. És mi a dolgom?
- Idővel azt is megtudod majd! De most meg kell tudnod, mi az igazi szenvedés, hogy később tested-lelked átadd a hitnek és nekem. Nem most találkoztunk utoljára! A későbbiekben elmondom majd, miért jöttél a világra!
- Miért csak a későbbiekben?
- Azért, mert ha most elmondanám, és visszaküldenélek az élők közé, azt hinnéd, megbolondultál. Hidd el, ezt a találkozást sem lesz könnyű feldolgoznod! Most pedig, menj! Várnak Rád az élők között!
Szavait végtelenül erős fájdalom követte.
Valahol a távolban hallottam Rina riadt hangját. Tudtam, hogy még mindig a tornateremben vagyok, de már valószínűleg megérkeztek a mentősök, mert már nem a kemény padlón hanem puha matracon feküdtem.
Mikor megcsapott az émelyítően meleg levegő, tudtam, hamarosan a kórházban leszek, az orvosok gyógyító keze alatt.
u.i.: Játék!!! Bővebb információ itt!
Puszi
Lina <3
