3. Ragyogó sötétség

Sziasztok!

Meghoztam a várva vár fejezetet! :) Tudom, nem lett valami hosszú, de ha minden jól megy kedden jövök még egy fejezettel! :) Ezt a részt drága barátnőmnek, és egyben új bétámnak, Csillának ajánlanám! :)
Kellemes olvasást mindenkinek!
Ja, és olvassátok el az utóiratot! ;)

3. Ragyogó sötétség


A sikolyok és kiáltások lassan, de biztosan elhalkultak, a testemet kínzó fájdalom elmúlt, én pedig a tehetetlen sötétségben lebegtem tovább.
Tudtam, hogy valahol valakinek szüksége van rám, de itt, a fojtogató végtelenségben nem működött az agyam. Szörnyűbbnél szörnyűbb gondolatok és emlékek törtek be a szemem elé, és ordítani tudtam volna.
Fogalmam sem volt, mi történik velem, de annyiban biztos voltam, hogy nem a saját emlékeim gyötörnek.
Zokogva próbáltam összegömbölyödni, mikor egy alig kilencéves kisgyerek elvágott torokkal hevert előttem.
A vízió-szerű emlékek úgy ostromolták az elmémet, mintha azt akarták volna, hogy örökre beleégjen a tudatomba minden sötét kép, vérben ázott arc.
Már kezdtem elhagyni magam, és bele akartam esni a sötétségbe, mikor hirtelen vakítóan fehér fény vett körül. Nem a fejemben volt világosság, hanem a testem körül. Képtelenség volt nyitva tartanom a szemem, ezért inkább összeszorítottam.
Visszakaptam a saját gondolataimat, de nem tudtam mihez kezdeni velük. Olyan összevisszaság uralkodott bennem, hogy csak tompán érzékeltem a szilárd talajt a testem alatt.
Kérdések ezrei visszhangoztak a fejemben, amire nem tudtam a választ.
Erőt vettem magamon, hogy kinyissam a szemem, hátha a kérdéseim válaszra találnak.
Egy csodaszép, fehérhomokos tengerparton találtam magam egy erdő szélén. Káprázatosan szép volt a látvány, ahogy a ragyogó nap fénye a víz tükörsima felszínén táncolt. Rögtön megértettem, miért volt vakítóan fehér minden, mikor megérkeztem: a homok szinte szikrázott a testem körül.
Lassan felálltam, hogy jobban lássam a környezetem. A testemet súlytalannak éreztem, és mikor lepillantottam a lábamra, megdöbbenve láttam, hogy tényleg súlytalan vagyok.
Nem jártam, hanem siklottam a homokon. Csodálatos érzés volt. Úgy éreztem, akár a tengeren is járhatnék, ha kedvem tartaná.
De alig néhány lépés után egy kis faházikót pillantottam meg. Ahogy közelebb értem hozzá, kicsapódott az ajtó, és egy hosszú fehér lepedőbe bugyolált test viharzott ki rajta. Az ismeretlen megállt két vaskos fa között, és rám szegezte tekintetét.
Habozás nélkül odamentem hozzá, abban a reményben, hogy választ kapok néhány új kérdésemre.
Ekkor láttam csak, hogy a szeme fehérebb, mint a legtisztább hó, arcát derékig érő szintén hófehér haj és szakáll keretezi. Megdöbbentő látványt nyújtott. A megtestesült jóság jutott róla az eszembe.
Mikor elé értem, furcsa kényszertől vezérelve meghajoltam előtte. Nem tudtam, mi ütött belém, ezért zavartan felemeltem a fejem, és halkan, szinte suttogva megszólaltam:
- Jó napot!
- Szervusz, Lányom! - Olyan volt a hangja, mintha a sziget magjából szólna.
- Meg tudná mondani, hol vagyok? – érdeklődtem mély tisztelettel a hangomban.
- Hát még mindig nem jöttél rá? – kérdezett vissza.
- Sajnálom, de nem – feleltem elpirulva. Biztosan nagyon kézenfekvő lehet a megoldás – gondoltam.
- Igen, kedvesem. A megoldás kézenfekvő! Hisz álmodban oly sokszor jártál már itt; olyankor mindig rájöttél, hol vagy. – Válasza meghökkentett. Honnan tudja, hogy mit gondoltam az előbb? És miért mondja, hogy álmomban jártam már itt? Csak havas térségre emlékszem, és annak is legalább fél éve már!
- Emlékszel, minek hitted azt a havas térséget? – kérdezte az öreg szelíden.
- A Mennyországnak! – feleltem habozás nélkül.
- Még most sem tudod, hol vagy most? – kérdezte kedves mosollyal az arcán.
- A… Mennyországban? – kérdeztem vissza. – Akkor meghaltam? – A felismerés olyan erővel hatott rám, hogy úgy éreztem, menten összeesek.
- Igen, kedvesem a Mennyországban vagy, de nem haltál meg! Épp ellenkezőleg! Jobban élsz, mint eddig bármikor! Ha kitalálod, ki vagyok én, elmondom azt is miért vagy itt.
- Akkor maga nem lehet más, csak Isten – mondtam ki első gondolatomat, még mindig letaglózva a történtektől.
- Pontosan. Tehát, azért vagy itt… - kezdett bele, de én félbeszakítottam.
- Hogy lehet ez a hely is Mennyország és az is, ahol álmomban jártam?
- Nem változnak-e az évszakok a Földön? Ha igen, akkor miért ne történnének változások itt fent is? – felelt kérdéssel a kérdésemre töretlen mosollyal.
- Igen, elég kézenfekvő… Elnézést, folytatná? – tértem vissza ahhoz a témához, amit elkezdett.
- Hát persze! Szóval, azért vagy itt, mert különleges terveim vannak Veled!
- Miért pont velem? – szóltam közbe újfent.
- Mert sokkal okosabb és nyitottabb vagy, mint a legtöbb ember. Ebben az ügyben pedig, a nyitottság az egyik legfontosabb tényező!
- Értem. És mi a dolgom?
- Idővel azt is megtudod majd! De most meg kell tudnod, mi az igazi szenvedés, hogy később tested-lelked átadd a hitnek és nekem. Nem most találkoztunk utoljára! A későbbiekben elmondom majd, miért jöttél a világra!
- Miért csak a későbbiekben?
- Azért, mert ha most elmondanám, és visszaküldenélek az élők közé, azt hinnéd, megbolondultál. Hidd el, ezt a találkozást sem lesz könnyű feldolgoznod! Most pedig, menj! Várnak Rád az élők között!
Szavait végtelenül erős fájdalom követte.
Valahol a távolban hallottam Rina riadt hangját. Tudtam, hogy még mindig a tornateremben vagyok, de már valószínűleg megérkeztek a mentősök, mert már nem a kemény padlón hanem puha matracon feküdtem.
Mikor megcsapott az émelyítően meleg levegő, tudtam, hamarosan a kórházban leszek, az orvosok gyógyító keze alatt.


u.i.: Játék!!! Bővebb információ itt!

Puszi
Lina <3

Fontos!

A TÖRTÉNETEIM ÉS A BLOGOLÁS SORSÁRÓL SZÓLÓ SZAVAZÁST INDÍTOTTAM A FŐBLOGON. KÉREK MINDENKIT, AKINEK CSAK EGY KICSIT IS FONTOS LEGALÁBB AZ EGYIK TÖRTÉNETEM, ÉS TALÁN ÉN IS, AZ SZAVAZZON!

Alblog

Sziasztok!

Csak gondoltam szólok, hogy elkészítettem az alblogot... Kukkantsatok be! :)
A bennert az oldalsávban találhatjátok.

Puszi
Lina ♥

Szavazás - főblog

Sziasztok!

Kitettem a szavazást az alblogokkal kapcsolatban a főblogra. Igyekezzetek szavazni, hisz csak két napotok van! :)
És infó a frissről! :)

Puszi
Lina

2. A Sors keze

2. A Sors keze

Az angol és a fizika kínzó lassúsággal telt el.

Mrs. Liz, az angoltanárnő megkért, hogy segítsek az egyik osztálytársamnak -, aki meglehetősen keveset tud a nyelvtanról -. Tekintve, hogy nem volt érdekem, hogy rosszul írja meg a vizsgadolgozatot, elvállaltam, de az egész óra szenvedés volt. A helyesírása kész katasztrófa, míg az olvasókészsége sem egy másodikos gimnazistához méltó.

A fizikatanár, Mr. Miller -, aki mellesleg a biológia tanárnő férje – olyan feladatot adott, amit már vagy százszor megcsináltunk mindannyian. Ebből kifolyólag mindenki végzett húsz perc alatt, és az óra többi része unalmasan telt.

Ezekben a pillanatokban sajnáltam a legjobban, hogy csak matekra, tornára és pszichológiára járok együtt Linával és Rinával. Ha ők velem lettek volna, a maradék huszonöt perc pillanatoknak tűnt volna.

De legnagyobb meglepetésemre, mégsem múlt olyan lassan az idő, mint ahogy elképzeltem.

A gondolataimban felötlött az első találkozásom az ikrekkel.

Mint minden első éves, én is izgatottan és kicsit félve indultam el szeptember elsején a gimnázium felé.

Minden elemista osztálytársam valahova máshova iratkozott, így egyedül voltam.

Bementem a kapun, és rögtön az „Információ” jelzéssel ellátott pult felé siettem. Ott elkaptam az órarendem, amihez mellékelték az iskola térképét is, hogy könnyebben tudjak eligazodni.

Mikor nagy nehezen megtaláltam a hatos jelzésű termet, félve léptem be.

Mindenki legalább olyan megszeppentnek tűnt, mint én voltam, kivéve két lányt, akik jobban hasonlítottak egymásra, mint két tojás. Ők halkan nevetgéltek a félős arcokon. Mikor beléptem elhallgattak, és jól szemügyre vettek.

Néhány másodperc után összenéztek, bólintottak és elindultak felém. Fogalmam sem volt, hogy mit akarhatnak tőlem, de kíváncsiságomnak engedve, megvártam, míg elém érnek.

- Szia! Én Lina vagyok – mutatkozott be egyikük.

- Én pedig Rina – mondta a másik. – Téged, hogy hívnak? – kérdezett rá, miután nem szólaltam meg.

- Oh, bocsánat! Én Sophi vagyok – nyújtottam kezet mindkettőjüknek, mire csak összenevettek, és arcon csókoltak.

- Látjuk, hogy te vagy a legbátortalanabb az osztályban, ezért szeretnénk, ha velünk ülnél! – magyarázta Lina értetlen arcomat látva. – Van még egy hely…

- Ez nagyon kedves tőletek! Köszönöm! – Ahogy kimondtam, belém karoltak és elkezdtek húzni az asztal felé.

Néhány pillanat alatt feloldódtam, és úgy beszélgettünk, mintha ezer éve ismernénk egymást.

Attól a pillanattól vagyunk barátok.

Ez a gondolat megmosolyogtatott.

Az óra végét jelző csengetés annyira megijesztett, hogy felugrottam a székről. Mivel mindenki azonnal elkezdett pakolászni nem látta senki ijedt ugrásom, aminek nagyon hálás voltam.

Gyorsan összeszedtem a cuccaimat, és elindultam kémiára.

Erre az órára közösen jártunk Billyvel – egymás mellett ültünk. Elhatároztam, hogy most fogom közölni vele a játékszabályokat a korrepetálásra vonatkozólag.

Nem tartott sokáig odaérnem, hisz csak két tantermet kellett magam mögött hagynom.

Én voltam az első, aki belépett, gyorsan kipakoltam és vártam. Az agyamban a gondolatok egymást hajkurászták. Néha még mindig a barátaim megismerésénél voltam, néha pedig azt terveztem el, mit fogok mondani Billynek.

Mikor megláttam padtársamat az ajtóban, rögtön hivatalos arcot erőltettem magamra, hogy még véletlenül se kezdjen el poénkodni.

Lassan odasétált asztalunkhoz, kipakolta a holmiját és mikor leült, komoly arccal felém fordult.

- Mi nyomja az iskola leggyönyörűbb, legtökéletesebb és legaranyosabb lányának a szívét? – kérdezte nyálas hangon.

- Tisztázni szeretnék néhány dolgot a korrepetálással kapcsolatban… - kezdtem bele.

- Hallgatlak! – élénkült fel a kedve.

- Nem azért vállaltam el, mert akarok tőled valamit, hanem azért, hogy ne bukj meg! És amint bepróbálkozol nálam - egy hízelgő szó, vagy egy gyengéd érintés - repülsz! Attól a pillanattól kezdve nem fog érdekelni, hogy találkozunk-e harmadikban vagy sem! Világos?

- Világos! – felelte kelletlen hangon. Sütött róla, hogy nem erre számított. – Nem érek hozzád egy ujjal sem, ha ezt akarod!

- Rendben, akkor ezt megbeszéltük! – mosolyodtam el. Billy továbbra is fanyar képet vágott, de nem nagyon törődtem vele. – Hogy telt a mai napod?

- Eddig egészen jól… De hát majdcsak kibírom valahogy… - fintorgott tovább.

- Igen, szerintem is – mosolyogtam rá.

Ekkor belépett a tanár, és elkezdődött az óra.

Páros munka volt… Egy kísérletet kellett elvégezni. Nem volt nagy durranás, de azért élveztem.

Csengetés után visszavittem a tanárnak a felszerelést, amit kaptunk, majd összepakoltam a holmimat és elindultam a szekrényem felé, hogy megszabaduljak a terhemtől.

Már a fordulóban megpillantottam két barátnőmet, akik izgatottan vártak rám a szekrényem előtt.

Gyorsan odamentem hozzájuk, és megkérdeztem:

- Na, mi történt, csajok?

- Az egész iskola arról beszél, hogy kiosztottad Billyt… - jött a válasz Rinától.

- Pedig csak az óra elején beszéltem vele… - füstölögtem. – Hogy lehetnek ilyen pletykásak az emberek?

- A népszerűségnek ára van – jegyezte meg Lina.

- És mindketten a suli sztárjai vagytok – fűzte hozzá Rina.

- Oké, de akkor is! – Én ez nem hiszem!

- Nyugodj bele, szívem! – vigasztalt Lina. – De azért kíváncsiak vagyunk, mi történt…

- Semmi! Elmondtam, hogy amint közeledni próbál felém a korrepetálás alatt, nem segítek neki tovább.

- És? – várta a folytatást Rina.

- Nincs és! Ennyi! – azzal beraktam a könyveimet a szekrénybe, becsaptam az ajtót és megindultam a tornaterem felé.

- Most mi bajod? – szaladtak utánam.

- Csak rohadtul elegem van abból, hogy egész évben én vagyok a téma! Tudod… Sophi így, Sophi úgy… Már nem bírom! – fakadtam ki megtorpanva.

- Jól van, kicsim, nyugodj meg! Nem kell így felhúznod magad! – nyugtatott Rina.

- Én igyekszem, de most már sok!

- Még csak egy hét! Utána nyugi lesz! – bíztatott Lina.

- Remélem is!

- Biztosan! De most menjünk, mert elkésünk! – kezdtek el húzni, én pedig hagytam magam…

Fél órával később már azt néztük, ahogy Ms. Will megmutatja, mit kell csinálni a gerendán.

Nem tűnk túl nehéznek, így nem is féltem tőle.

Rina és Lina könnyedén végigcsinálták a gyakorlatot, miközben én fél szemmel a fiúkat néztem, ahogy háromszor egymás után átfordultak a gyűrűn.

A mögöttem álló lány megbökött, hogy rajtam a sor.

Odaálltam a gerenda elé, felmásztam rá, és elindultam.

Semmi félelem nem volt bennem. Az ugrás simán ment, ahogy a mérleg és a forgás is. Magabiztosan indultam neki a cigánykeréknek, de a kezem megcsúszott. Pillanatok alatt kétszeresére nőtt az adrenalin-szintem, a vér száguldott az ereimben, miközben a félelem hatalmas erővel tört rám. A fejem akkorát koppant, hogy a tornaterem visszhangzott bele, hátamat megütöttem a gerendában, aztán arccal előre a padlóra zuhantam.

A fejem majd’ széthasadt, a gerincembe nyilalló fájdalom elviselhetetlen volt. Éreztem, hogy az orrom is vérzik, mégsem tudtam megmozdulni.

Valahol a távolban sikítozó embereket hallottam, majd Ms. Will kezdett el beszélni hozzám, de felelni nem tudtam.

Csak feküdtem ott, mint egy rongybaba, és közben peregtek az arcomon a könnyek, kis tócsát alakítva alattam a belőlem szivárgó vérrel együtt.

Főblog :)

Sziasztok!

Csak értesíteni szeretnélek titeket, hogy szavazás és infó van a főblogon! :) Az oldalsávban megtaláljátok a bennert, amivel odataláltok! :)

Puszi
Lina ♥

Főblog

Sziasztok! Jelenteném, hogy készítettem egy főblogot. Oda fogom kiírni a frissek pontos időpontját, és onnan is el tudtok majd találni az aloldalakhoz (ha megszavazzátok őket).
Katt a képre! :)

Puszi
Lina

u.i.: fent a teljes első fejezet! :)

Szavazás

Sziasztok!
Az oldalsávban találtok egy szavazást... Szeretném tudni a véleményeteket!

Puszi
Lina

u.i.: Hamarosan (még a szünetben) hozom a második részt!

1. Minden rendben - Első rész

1. Minden rendben

FRISSÍTVE!!!

Fent a teljes fejezet! :)

„Kedves Lana!

Az én nevem Sophi Lane. Tizenhét éves vagyok, Los Angelesben élek. Van egy nőverem, Leila és egy bátyám, Damen.

Idén harmadikos vagyok az itteni gimiben.

Örömmel ismerkednék meg veled! Azonban lenne egy kérdésem: hogy találtál rám?

Várom válaszod!

Sophi”

Tegnap késő este, mikor megnéztem a leveleimet, ezt találtam:

„Kedves Idegen!

A nevem Lana James. Tizenhat vagyok, a szünet kezdetével Forksba költözöm. Jelenleg New Yorkban élek. Van egy bátyám, Dorian. Imádok táncolni, és ismerkedni.

Volna kedved megismerni engem?

Izgatottan várom válaszod:

Lana”

Meglepődtem, mikor olvastam, de ugyan miért ne válaszoltam volna?! Kedves lánynak tűnik, és igaz, ami igaz, én is szeretek ismerkedni.

Ilyen gondolatokkal indultam reggel az iskolába.

Alig vártam már, hogy ismét találkozhassak a barátimmal. Számomra az iskola nem börtön volt, hanem egy olyan hely, ami tele van lehetőségekkel, és barátokkal. Minden nap mosolyogva léptem be a kapunk, és csodálkozva néztem azokat, akik olyan arcot vágtak, mintha a pokol tornácára kellene belépniük.

Ma is, mint minden nap, az ikrekhez mentem először.

Imádom Őket, immár tizenegy éve.

- Helló, Sophi! Ma is vidám vagy, mint mindig! – jött oda hozzám Rina, hogy megöleljen.

- Rina, Sophi soha sem szomorú! Hozzászokhatnál már! – Lina mosolyogva nyomott két puszit az arcomra.

- Igazad van, drágám! Én soha nem vagyok szomorú! – vigyorogtam tovább. – De miért is lennék az? Megvan mindenem, amire csak ember vágyhat!

- Kivéve egy dögös pasit! – mondták egyszerre.

- Ez igaz, de most így tökéletes minden!

- Hát, tökéletes vagy nem, azért egy jóképű pasi, aki lesi minden kívánságod, mindig jól jön!

- Nem vagyok rabszolgahajcsár, Rina! Nem kell, hogy minden kívánságom teljesítse! Csak szeressen!

- Ó, milyen romantikus vagy! – gúnyolódott.

- Ez van, ha nem tetszik, ne gyere a közelembe! – vontam vállat nemtörődömül, de belül kacagtam.

- Az nem, bírnám ki! – Vágta rá sebesen, majd belém karolt, én pedig Linába, és elindultunk az első óránkra.

Mr. Dean, a matematika tanár volt az egyik legkedvesebb, de egyben a legszigorúbb is a tanítóink közül. Én, személy szerint ezt egyáltalán nem bántam, hisz terveim szerint a futás mellett könyvelőként szerettem volna elhelyezkedni a későbbiekben.

Minden nap szigorúan átnézte a házi feladatot, és büntetést adott minden diáknak, aki elmulasztotta megcsinálni.

Ma is minden ugyan úgy zajlott, mint máskor.

Beléptünk a terembe. Míg Lina és Rina elfoglalták helyüket én megálltam az ajtóban és végignéztem az osztályon. Mindenki beszélgetett, nevetgélt. A lányok megosztották egymással a legfrissebb pletykákat, a fiúk pedig a hétvégi focimeccset vitatták meg.

Érdekes látvány volt.

Mikor meghallottam a léptek zaját az ajtó mögül, én is elfoglaltam a helyemet Abby mellett.

Abby volt az egész iskola legmegátalkodottabb boszorkánya! Minden idejét annak szentelte, hogy pokollá tegye az iskolai életemet. Volt, hogy lejáratott a tanárok előtt, elgáncsolt a menzán vagy épp a családomat szidta. De rám mindez nem hatott. A tanárok egy idő után rájöttek, hogy Abby csak irigy, ezért hord össze rólam mindent. A menzás baleseteket megtanultam kikerülni, a családomra tett megjegyzései pedig leperegtek rólam. Így aztán, csak hiába vesztegette az idejét.

Amint bejött Mr. Dean az osztály elcsendesedett, és kezdetét vette az óra.

Negyvenöt perc elteltével, mikor Rina és Lina társaságában elhagytam a termet olyan boldog voltam, mint még soha!

Az én dolgozatom volt a legjobb az osztályban! A tanár úr megdicsért, és azt csinálhattam az órán, amit csak akartam, amíg a többiek javítottak. Abby mindvégig gyilkos pillantásokat vetett rám, de én csak a következő órára feladott házi feladat elkészítésével foglalkoztam.

Talán azt hiszitek, stréber vagyok, de ezt cáfolom! Csak igyekszem minél előbb megcsinálni a kötelezettségeimet – ezek közé tartozik a házi feladat is -, hogy később több szabadidőm legyen.

- Gratulálok! Azt hiszem Te befejezted idénre a matektanulást! – mondta Lina örömmel a hangjában.

- Igazad van, nővérkém! – lelkendezett Rina is.

A két iker szinte mindenben egyetértettek. Többek között ezért is szerettem őket annyira.

- Mi a következő órád, Sophi? – jött a kérdés Linától.

- Biológia, de már igazán megjegyezhetted volna! – feleltem enyhén gúnyos hanggal.

- Jól van, jól van! Te is tudod, hogy milyen lyukas az agyam – nevetett.

- Igen tudom! – értettem egyet vele. – Nektek fizikátok lesz, ugye?

- Igen – felelték kórusban.

- Akkor a menzán találkozunk!

Azzal sarkon fordultam és elsiettem a biológia tanterem felé.

Mrs. Miller a mai órára tervezte a vércsoport-meghatározást, tekintve, hogy szerdán önkéntes véradás lesz a közkórházban.

Így az óra végére, a terem szinte teljesen kiürült. Elég kevés olyan emberrel jártam együtt biológiára, akik bírták a vért…

Szerencsére nekem semmi bajom nem volt, így megtudhattam, hogy nullás vércsoportú vagyok.

Örültem, hogy ilyen vércsoportom van, mert a véremet minden ember megkaphatja, viszont peches voltam, mivel én csak nullás vércsoportú embertől kaphattam.

Óra vége előtt, mikor már csak öten voltunk a teremben – a húsz főből -, a tanárnő megdicsért, mert én voltam az egyedüli lány, aki kibírta, és egyben az egyedüli diák is, aki mindent az utasítások szerint csinált.

Jól esett a dicséret, de így, az év végére kezdtem egy kicsit belefáradni a folytonos „magasztalásba”. Igaz, jól esett tudni, hogy az iskola legjobb diákja vagyok, de azért néha sok volt.

Szerencsére barátokból sem szenvedtem hiányt. Senki sem tartott strébernek – Abbyn és Linán kívül -, mindenki megértette, miért tanulok.

Mivel a családomnak nem igazán volt pénze, mindent meg kellett tennem, hogy az egyetemre ösztöndíjjal kerüljek be. Ráadásul én nem azt vallottam, hogy ha minél rosszabbak a jegyeid, ha minél hülyébbnek mutatod magad, és ha az iskola fele már megkapott, te leszel a menő csaj. Én mindezek nélkül is elértem ezt. És büszke is vagyok rá!

Gondolataimból a csengő éles hangja riasztott fel.

Gyorsan összeszedtem a tankönyveimet, és elindultam a szekrényem felé, hogy betegyem a felesleges-, és kivegyem a szükséges dolgokat.

Aztán megindultam a menza felé.

Lina és Rina már ott ültek a szokásos asztalunknál. Előttük egy tálca telerakodva mindenféle zsíros és hizlaló étellel.

Megcsóváltam a fejem, mire elfintorodtak.

Beálltam a sorba, hogy megvegyem a mai napi joghurt-adagomat.

Mivel mindenki tudta, hogy nem válogatok sokáig, előre engedtek, így hamarosan már barátnőim fecsegését hallgattam.

- Mesélj valamit, Sophi! – kérleltek kórusban.

- Mit? – kérdeztem, miközben kinyitottam a joghurtot.

- Akármit! Nagyon jól tudjuk, hogy nem mondasz el nekünk mindent! – mondta Rina.

- Ezt most mire véljem?

- Jaj, nehogy azt hidd, hogy azzal vádolunk, nem bízol meg bennünk eléggé, csak tudjuk, hogy néha kimennek a dolgok a fejedből, ezért elfelejtesz közölni velünk ezt-azt – mentegetőzött Lina.

- Na, bökjétek már ki, mire gondoltok! Mit hallottatok már megint? – forgattam a szemem.

- Hát… Hallottuk, hogy a pótvizsgára korrepetálni fogod Billy Larsont… - nézett rám jelentőségteljesen Rina.

- Igen, és? – kérdeztem.

- És? Mi az, hogy és? A suli legszexibb pasijával fogsz tanulni, azért, hogy átmenjen matekból… - kezdett heveskedni.

- Igen, tudom. De ti is nagyon jól tudjátok, hogy engem nem érdekel Billy! Csak tanulni fogunk, és abban a pillanatban repülni fog, ahogy megérzem, hogy hátsó szándékai vannak!

Erre sajnálkozó „ó” volt a válasz.

Hiába szeretem őket, azért néha az idegeimre mennek.

Szerencsémre leszálltak erről a témáról, így a szünet további részében azt hallgattam, hogy milyen programokat szerveznek délutánra.

Én többnyire csak a fejemet csóváltam. Ők sem tartoztak az iskola él-tanulói közé, tekintve, hogy a délutánokat vásárlással vagy mozizással töltötték tanulás helyett.

Mikor már csak öt perc volt a szünetből, felálltam és elköszöntem tőlük, mert a következő órám – angol – az iskola másik felében volt.

Kifelé menet megpillantottam Billyt, aki kaján vigyorral ajándékozott meg.

Rájöttem, hogy valószínűleg vannak hátsó szándékai, és a korrepetálás nem fog sokáig tartani. De azért tisztizni fogom vele a szabályokat, és hátha megúszom tapizás nélkül…

Prológus

Sziasztok!
Itt a prológus, remélem, tetszik! :)
Hamarosan jön az első fejezet!
Szóljatok, ha szeretnétek képeket! Válogatok, ha akarjátok! :)

Jó olvasást!

Puszi
Lina

Prológus

Kimerült és hangos zihálásomtól visszhangzott az egész sikátor.

A félelem eluralkodott rajtam, de fegyelmeztem magam, és visszafojtottam a kitörni készülő hisztériás rohamomat.

Ha bárkinek elmondanám, hogy mit láttam az előbb, és mi történt velem, biztosan hülyének nézne. Ugyan úgy, mint a kóma után.

Bár soha, még csak álmomban sem gondoltam volna, hogy létezik ilyesmi, mégis tudtam, hogy nem álmodom.

Az életem minden egyes perce rémálom. Az emberek kinevetnek, ha elmondom, mi a baj, viszont azt kérik, bízzam meg bennük, és mondjam el az igazat.

Komolyan mondom nem értem!

Az egyetlen, aki mellettem áll, aki hisz nekem, és segít túlélnem a mindennapokat, az Nate. Nélküle én már rég nem élnék!

Ahogy eszembe jutott, mi mindent tett értem, a zihálásom elhalkult.

Elszántam magam!

Haza kell rohannom, és rögtön felhívni Őt.

Nagy nehezen feltápászkodtam a földről, és futni kezdtem arra, amerre az otthonomat és a szörnyetegeket sejtettem.

A történet

Sophi Lane egy életvidám, szeretetre méltó lány. L.A.-ben született. Van egy bátyja: Damen, és egy nővére: Leila.

17 évig boldogan él családjával, majd egy tornaórai baleset miatt mozgássérült lesz.

Teljesen elveszíti önmagát, a népszerű lányból, aki egykor volt, csak egy árnyék marad. Depresszióba esik.

Aztán, amikor a barátai elmondják véleményüket neki a helyzetről és az állapotáról, kitör a homályból és minden erejével azon van, hogy mire ismét elkezdődik az iskola, újra lábra álljon. Ebben segítségére vannak a szülei és a barátai.

A gyógytornák alatt megismerkedik Jonathannal.

Az első pillanattól éreznek valamit egymás iránt, de csak hónapokkal később vallják be maguknak és egymásnak az érzelmeiket.

Sophinak az iskola kezdetével szembe kell néznie az iskolatársak sajnálkozó pillantásaival, mert még nem jött el az ideje, hogy lábra álljon. De jó úton halad a célja felé, és továbbra is sokan segítik.

Ismét az iskola sztárjává válik, amint megmutatja, hogy Őt nem kell sajnálni.

Mindenki csodálja a kitartásáért és a hatalmas akaraterejéért, kivéve Abbyt és Lenat. Ők minden erejükkel azon vannak, hogy tönkre tegyék Sophi életét az iskolában. Legtöbbször ugyan hoppon maradnak, de nem adják fel.

Főhősünk a 18. szülinapjára ismét megtanul járni és futni, így visszatérhet hőn szeretett sportjához, és részt vehet az országos döntőn Washington államban. Elkíséri Őt Nate.

Sophi megnyeri a verseny, így maradnak még néhány napot.

A visszafelé vezető úton váratlanul elájul, és kómába esik.

Az orvosok nem tudják, mi baja; semmilyen rendellenességet sem találnak.

A szülők és a barátok tehetetlenek, míg Sophi kétségbeesetten keres valami kiutat a sötétségből.

Remélem, felkeltettem az érdeklődéseteket! Nem akarom rátok erőszakolni, de szeretném, ha megírnátok a véleményeteket.

Remélhetőleg a jövő hét folyamán hozom a prológust és az első fejezetet.

puszi

Lina

Első bejegyzés :)

Sziasztok!

Ezt a történetet szavaztátok meg, így ezt fogom megírni... :)
Hamarosan jön a történet röviden... Aztán pedig a prológus és az első fejezet...
Viszont kis türelmeteket kérem, mert történt valami, amire nem számítottam, és nagyon megrázott...
Hamarosan jövök frissel!

Puszi
Lina